A gyávaság az önmagam boldog léte elleni erőszak.
A tudatosság azt jelenti, hogy az ember irányítja az életét, és odafigyel rá.
A szerelem nem egy pillanat, hanem egy folyamat.
Agyból gyönyörű képet lehet festeni, de ennek gyönyörűségét én még nem biztos, hogy átérzem.
Nagyon fontos a megfelelő egyensúlyt megteremteni - mind a külsőt, mind a belsőt. De mind a külső, mind a belső a kemény munka után igényli a pihenést és a szabadságot.
Az én életem erről az egy napról szól, mindig.
Mert mindig a mai nap dönti el, hogy milyen lesz a jövőd.
Ha én bele tudok nézni esténként a saját tükrömbe, akkor másoktól is ezt kapom vissza. Mindenki azt a kisugárzást és energiát kapja, amit ő ad másnak, de csak azt adhatja, ami benne van. Mert mindig azt kapjuk vissza, amit önmagunk adunk.
A szabadság nem az, hogy valaki vállalja a felelősséget - a szabadság ott kezdődik, amikor valaki vállalhatja a felelősséget. A vállalhatja azt jelenti, hogy lehetőségünk van legalább kétféleképpen dönteni. Lehetőségem van másként élni. Ez a szabadság.
Az emlékezetes élet az az élet, amikor valaki ki tudja magát húzni az életével szemben, miközben legyőzi a félelmeit, majd szabadon tud lélegezni.
Azok számára nincs boldogság, akik nagyon korán feladták az álmaikat, és beletörődtek a szürkeségbe.
A boldogtalanság kimondása súlyos és tiszta fájdalmat jelent, mert a kapcsolat ajtaján benyitott a kapcsolat halála.
Annak a fájdalomnak, ami egy adott veszteség után jelentkezik, nagyon fontos a tiszta megélése.
Ha tudom, hogy én emberből vagyok, akkor elfogadom azt is, hogy alakulhat úgy az életem, hogy valami miatt nem jön össze valami, amit elterveztem.
Akinek a szemében nincs élet, az nem tud mosolyogni sem. Az kényszeredetten széthúzza az ajkait, de mosolyogni nem tud. S ezt lehet látni.
Azért élünk, hogy boldogok legyünk, csak közben rengeteg önbecsapási folyamatot élünk meg, és hazudozunk magunknak. Ennek pedig súlyosak a következményei.
Mindig a kialakult negatív megmérettetés mutatja meg, hogy ki milyen erős. Ha jól mennek a dolgok, akkor nagyon könnyű hangoztatni, hogy én milyen erős vagyok.
Testileg-lelkileg nem lesz egészséges soha senki úgy, ha nem vállalja az elfojtott, meg nem élt érzéseinek az átélését, és ha ezeken nem változtat. Átélni és kimondani - persze egy adott pillanatban. Azután elfogadni és változtatni. Soha senki nem lesz kiegyensúlyozott és boldog, ha ezt nem képes megtenni. Ellenkező esetben csak vergődni fog félelmeinek a csapdájában, egészen a haláláig.
Váratlanul jön a negatív töltetű élmény, és én ezt magamba merem fogadni, átélni, akár olyan áron is, hogy széthasad a szívem. Hogy teljesen bennem legyen. Hogy átéljem, hogy mennyire fáj. És fájjon. És mindezt ne tompítsam nyugtatókkal, alkohollal, sok munkával, sírdogálással. (Mert a sírás és sírdogálás nem ugyanaz. A sírdogáló mindig saját magát sajnálja, hogy ő itt maradt egyedül. Hol van ebben a fájdalom? Az igazi fájdalom, hogy elveszítettem valakit, az ebben nincs. Csak egy egoista sajnálja önmagát.)
Mert ha elbukunk? Az se baj, mivel egyrészt ezzel sajátítjuk el a megfelelő viszonyítási alapot, valamint ekkor sem mindegy önmagam nyugodt lelkiismerete számára, hogy megtettem-e mindent! Nem sikerült ma, majd holnap fog, de nyugodt lelkiismerettel fekszem le aludni. Nyugodtan alszom, holnap újult erővel látok a másnapomnak.
Ha valaki tud úszni, akkor teljesen mindegy számára, hogy az előtte elterülő víz öt vagy ezer méter mély, pontosan tudja, hogy ha úgy dönt, mind a kettőbe bele mer ugrani. Tudja, hogy az ezer méteres vízben is csak körülbelül két-három métert fog süllyedni, és aztán a fizika törvényszerűségeiből adódóan fel tud majd úszni a felszínre. Az emberek a nagy kékség előtt állva sokszor elfelejtik, hogy tudnak úszni, és nem mernek beleugrani. Pedig a sarkukban már ott van egy csaholó kutyahad... De akkor sem ugranak bele, és hagyják, hogy felzabálják őket a félelmeik.
Lehet, hogy fura elmélet, de én azt vallom, hogy minden reggel kapunk egy esélyt, hogy az életünk, a munkánk, a kapcsolatunk fullos legyen. De ehhez két ember kell. Mindkettőnek bele kell tennie a kalapba azt, amije van. Mindent! És elmondják egymásnak a dolgokat. Megosztják a lehető legkisebb gondolatukat, érzéseiket. Problémáikat is. nem várják meg, amíg az nagy lesz. Amíg rájuk zúdul, mint egy lavina. Itt születik meg a társkapcsolat. Két önálló ember sohasem lesz ebben jó, mert háborúzni fognak, harcolni, mert kell lennie köztük valakinek, aki győz! Az egyénnek meg kell halnia, hogy megszülethessen a MI!
A kudarc az az állapot, amikor az illető zsebében volt az energia, amellyel megoldhatta volna a kihívást, azonban a lustaság, a gyávaság, a kifogások keresése, a hanyagság, a tunyaság, a nagyképűség, az önzés, stb. erősebb volt, így nem tette bele mindazt, amit tudott volna. Így a nap végére marad a keserű szájíz, valamint a folyamatos önmarcangolás, hogy miért nem tette bele. A nem sikerült meg azt jelenti, hogy valaki megtett mindent, amit tudott, azonban azt is tudja, hogy emberből van, és nem sikerülhet minden. Ha ő becsülettel mindent beletett, mindez persze rosszul esik, de a nap végére nem marad lelkiismeretfurdalása, így nyugodtan alszik.
| Mindannyian boldogok szeretnénk lenni, és a változás ezzel jár. Amíg a rút kiskacsából hattyú lesz, addig nagyon sok mindenen átmegy a kiskacsa. Sajnos, ez fájdalommal jár. Amikor azt hiszi, hogy ő soha nem fog repülni, majd elkezdi bontogatni a szárnyát, majd a sok munka következtében kiderül, hogy képes erre, az mind-mind-mind sok energiával és fájdalommal jár. Csak így lehet azonban, másként nem. Ha nem tanul meg repülni, akkor a róka felzabálja. |
Az az ember, aki nem akarja elfogadni az élettől, hogy az élet nemcsak jóból, hanem rosszból is áll - és nem mer szembenézni azzal, hogy ő miben ludas -, mindig haragudni fog a másikra, mindig a másik lesz a hibás. Valójában a rossz mögött mindig ott van az illető ember saját kiszolgáltatottsága és tehetetlensége, amit önmaga okozott önmagának.
A hitelesség mindig ott kezdődik, amikor a negatív élményről is tudok oldottan beszélni, és közben tudom, hogy ezért én vagyok a felelős. Merem átélni az ezzel járó fájdalmat, de ezért is felelősséget vállalok azzal, hogy holnaptól mindent megteszek, hogy ezen változtassak napról napra.
http://www.citatum.hu/szerzo/Csernus_Imre/1 |
|
|
|
1966-ban született a vajdasági Verbászon. Tízéves volt, mikor nagyapja meghalt, ekkor elhatározta, hogy papnak áll, de évekkel később meggondolta magát. Az érettségi után Budapestre került egyetemre, ahol a sikerélmények mellett rengeteg kudarc és csalódás is érte. Szülész-nőgyógyász szeretett volna lenni, de az élet inkább a pszichiátria irányába sodorta. Felfedezte, hogy nagyon közel tud kerülni emberekhez azzal, hogy olyan kérdésekkel szembesíti őket, amelyekre még maguk sem gondoltak. Rájött, hogy ezt a képességét érdemes kamatoztatni, így lett végül pszichiáter.
