Boldogtalan kapcsolatok: döntés, felelősség, gyávaság

"Szerelem? Nehéz definiálni, meg sem próbálom. Inkább arról beszélnék, ami a szerelem következtében az emberekben kialakul: a kölcsönös belső tűz. Ilyenkor szinte szikrázik az ember szeme. Aztán telik-múlik az idő, és ez a szikra, ez a tűz szépen lassan kialszik. Miért? Miért szűnik meg a szerelem? Ezen magam is sokat gondolkodtam. Egy régi párkapcsolatom idején - ezt a mai fejemmel nem is nevezném párkapcsolatnak - elkezdtem töprengeni azon, hogy mit is jelentenek a hétköznapokban bizonyos szavak. Egyre inkább rá kellett döbbennem arra, hogy használok egyes szavakat, de nem tudom, mit jelentenek.
Gyakran hallom például nők szájából, amikor a partnerükről beszélnek, hogy olyan jó ember, s ez az érzés a hétköznapi életben igen érdekesen nyilvánul meg, olyan szavakat szül, mint apus, papus, stb. És ha egy kicsit lehetek cinikus, akkor tegyünk egy "c"-t a papus szóba: papucs lesz belőle - ebből a jó emberből. Tehát az a kérdés, hogy miért szűnik meg a szerelem? Arra jöttem rá, hogy azért, mert meszűnik a kölcsönös tisztelet egymás iránt.
Képzeljük el a szerelmet! Meglátok valakit, fel tudok rá nézni, vonzódom hozzá. Amikor rá gondolok, belső remegés, vibrálás fut végig rajtam. És ez kölcsönös. Ilyenkor azonban nagyon sok mindent nem látok meg a másikban. Miért nem?
Mert az érzések egy idő után kizárják az objektív meglátás lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy amikor két ember találkozik és vonzódik egymáshoz, elfelejtik, hogy a másik is emberből van, húsból és vérből, pozitív és negatív tulajdonságokkal egyaránt. És az ember kicsit vakká válik a negatívumokra.
Szeretem őt, úgy, ahogy van - ezt szokták nekem mondani, amikor a bajban felkeresnek, és arra kérem az illető hölgyet, hogy fogalmazza meg, mit szeret a párjában. Nem elgondolkodtató ez? Ha valaki együtt él tíz-húsz évet valakivel, ez nem éppen elegendő ahhoz, hogy konkrétan megfogalmazhassa, miért vonzódik a másikhoz, hogy mi az, ami a másikban vonzó? Hogy miért szereti a másikat? Nézzük meg ezt úgy, ahogy van. Amikor azt kérem, hogy mondjon nekem néhány olyan tulajdonságot, amit nem tud tisztelni a férjében, akkor elkezdi sorolni... Két percen belül egy hatalmas ellentmondás. Szeretem úgy, ahogy van, de ezért és ezért nem tudom tisztelni. Akkor ez most micsoda? Ez a támaszkodás. Ma a párkapcsolatok jelentős része nem a kölcsönös kiegyensúlyozottságon alapul,
hanem az egymásra támaszkodáson. Nem egymásért élnek a kapcsolatokban, hanem egymás mellett.
Holott egymás mellett a jó és rossz szomszédok élnek - alapesetben. Egymással? Az más. Társas magány.
Ahogy ide, az előadásra bejöttem, néhány emberre ránéztem, és azt láttam - azt gondolom -, hogy hiányzik belőlük a
büszkeség. Nem érzem azt, hogy erő sugárzott volna belőlük. Inkább a bizonytalanságot, a félelmet éreztem sugározni. Hogy pontosabban fejezzem ki magam, azt éreztem, hogy a szemük halott, illetve félig halott. Tudom, hogy ez durván hangzik. Ez akkor következik be, amikor a félelmeink sokkal erősebbé válnak, mint mi, és ezt hagyjuk,
és nem merünk vele szembenézni. Miért nem?
Visszatérnék a tisztelethez, vagyis annak megszűnéséhez. Ahogy a kapcsolatban telnek a napok, a hónapok, az évek, egyre inkább rácsodálkozom a másikra. A koszos zoknijára, a pontatlanságaira és egyéb emberi dolgaira.
A pozitív dolgainak nagyon örülök, a negatívakat pedig elkezdem lenyelni. Elkezdem mentegetni - biztosan nem úgy gondolja, biztosan nem úgy érzi, biztosan nem úgy van...
A párkapcsolatokat illetően fontos elmondanom - remélem, mindenki tudja -, hogy nem az ellentétek vonzzák egy-
mást, hanem a hasonlóságok. Például, ha én bizonytalan vagyok, akkor egy másik bizonytalant fogok magamhoz vonzani. Mert én csak erősnek látszom, és a másik is ugyanilyen. Ez itt a nagy baj. Bizonytalan vagyok, és ez nem látszik. De miért is nem beszélgetünk egymással őszintén? Nagyon fontos kérdés, mert a boldogsághoz szükséges a kölcsönösség. Ha nincs meg a kölcsönösség mindenben, akkor baj van. Ha a szexualitásban, a kézen fogva sétálásban megvan, a beszélgetésben miért nincs? Azért, mert ahhoz, hogy a másikkal őszintén tudjak beszélgetni,
magammal is őszintén kellene tudjak beszélgetni. Hangosan! Hogy magammal is őszintén tudjak beszélgetni, ahhoz az kell, hogy tisztában legyek azzal, hogy magam is emberből vagyok, húsból és vérből, pozitív és negatív tulajdonságokkal. Valószínűleg mindenki tapasztalja, hogy álszent világban élünk. Álszent mondatokat használunk, álszent mintákat mutatunk, álszentek a kapcsolataink, stb. Nézzünk meg egy ilyen álszent kijelentést. Mostanában
figyeltem fel rá, eddig észre sem vettem. "Halottról vagy jót, vagy semmit!" Már bocsánat! Miért is csak jót? Misztifikáljam az elhunyt tulajdonságait? Hazudjak? És ugyanez működik a párkapcsolatban is. A társról vagy jót,
vagy semmit? Ez azért baj, mert az elfojtott érzelmek és indulatok csak mélyítik a szakadékot a két ember között.
Mert a feszültség fokozódik, és sok kicsi sokra megy! Ha én gyáva vagyok kimondani dolgokat saját magamnak, akkor egy másik gyávát vonzok magamhoz. Már régóta gondolkodom azon, hogy mitől is lettem én gyáva, merthogy
bizonyos helyzetekben én magam is az vagyok. Ezzel nincs semmi gond, mindenki az. De ki merjük-e mondani? Ez a
kérdés. És bizony megalkuvók, befolyásolhatók, kifogást keresők - gyávák vagyunk mindannyian.
A kiegyensúlyozott párkapcsolat ismérve a kölcsönös őszinteség mellett, magából az őszinteségből adódóan, a kölcsönös odafigyelés, egymásra figyelés, vagyis az alkalmazkodás. Ám az alkalmazkodás nem egyenlő a megalkuvással. Megalkuvásról akkor beszélhetünk, amikor két bizonytalan ember között alakulnak ki a játszmák.
Gondoljunk csak bele. Ha én magammal jóban vagyok, szükség van a játszmákra? Ha ki merek mondani dolgokat,
és felelősséget vállalok, kellenek a játszmák? Ha odaállok a szavaim mögé, nem csinálok magamból hülyét, vállalom magam, akkor nem kell gyilkolnom a másikat, mert nincs rá szükségem, hogy gyilkoljam, hogy a másiktól állandó pozitív visszajelzést kapjak. Aki önmagával békében van, az tiszteletben tartja a másik szabadságát is akár, ez pedig egyenlő a másik elfogadásával. Az elfogadásban irgalmatlan nagy erő van. Ezt én orvosként tapasztaltam meg, amikor nem fogadtam el, hogy mások mentek egyenesen a pokol felé, és meg mindenáron meg akartam menteni őket. Mindenáron! Csak éppen el nem fogadtam őket.
Gondolkodtam azon is, hogy ami párkapcsolatnak látszik, de nem az, azt hogyan lehetne nevezni. Merthogy a párkapcsolat a felnőtteknek járó dolgok egyike, de mi van azokkal, akik érzelmileg nem nőttek fel? Semmi. Nem jár nekik a párkapcsolat sem. Nem jár! Ebből csak egymásra támaszkodás lehet, az pedig nem párkapcsolat.
Sokszor azt érzem, mintha szándékosan el akarnánk felejteni, hogy az élet, amit itt a földön töltünk, limitálva van.
Limitálva úgy hatvan-hetven évre. Ez nem sok. Hetven év az durván huszonötezer nap. Érzelmileg felnőni azt is jelenti, hogy ha például ránézek valakire, akkor ki merem mondani a magam számára, hogy hiába gyönyörű a lelke, mint nőre nem tudok rá fölnézni, mert nekem az kevés, ahogy ő a testéhez viszonyul. Vagy éppen fordítva. A teste gyönyörű, de előszeretettel és gyakran használja az érzelmi manipuláció széles tárházát. Játszmázik. A játszmázás háború, a háborúban pedig gyilkoljuk egymást. Ha gyilkolom a másikat, akkor nincs béke és harmónia, nincs építkezés. Háborúban nincs építkezés. Háborúból az ember menekül, olyan helyre, ahol béke van, ahol építkezni lehet, ahol élni lehet. Legyen az illető egzisztenciálisan akár szegény, akár tehetős, valójában mindkét esetben mindegyikük szegény. Vannak a gazdag szegények és a szegény szegények. A közös nevező a szegénység.
Ez a szegénység a párkapcsolati szegénység azt jelenti, hogy ezért két ember megdolgozott. Mert amikor egy kicsit fájt valami, akkor nem merték kimondani azt a picit. El lett mismásolva, hogy majd megoldódik.
Támaszkodás során a belső bizonytalanság és a félelem fokozódik. Ezt mindannyian érezzük. Amikor egy-egy előadáson kihívok magam mellé valakit, hogy beszéljen magáról, hogy felmérjem, hogyan tud adott helyzetben konfrontálódni a félelmeivel, sok esetben tapasztalom, hogy engem akar legyőzni. Én ezzel az arccal merek kiállni, hogy van ilyen. Mindannyiunknak megvan a maga arca. Aki az én arcomban magára ismer, az azt mondja, távozz tőlem sátán...!
Kimondani azt, hogy én boldogtalan vagyok, az iszonyú fájdalommal fog járni. Kimondani azt, hogy azért vagyok boldogtalan, mert hagytam magam, még jobban fog fájni. Mert felmerül, hogy miért hagytam magam?
Elpocsékolt idő, amit így éltem? Milyen mintát mutattam a gyerekeimnek? Ugye tudja mindenki, aki ebben a társas
magányban él, hogy ezt a boldogtalanságot végig fogja nézni a gyermekei szemében is, ha felnőnek. Remélem, hogy tudják... Mert milyen férfi és milyen női mintát mutathat így az ember? Sugárzót? Nem. Keserűt. Éppen ezért ne csodálkozzanak a hazug párkapcsolatban élők, ha a fiaik, amikor harmincéves korukra elérnek valamit, majd csajoznak jobbra-balra, a lányaik pedig ott állnak szingliként. Ez valaminek az okozata.

Érzelmileg felnőni felelősségvállalást jelent az adott helyzetben jelentkező pozitív és negatív érzéseimért egyaránt,
amit önmagam felé hangosan ki merek ejteni a számon.
Amikor ki merem mondani, hogy igen, gyáva vagyok. Itt kezdődik el az, amikor kezdünk megállni a saját lábunkon.
Igaz, hogy kicsit még lenn a pokolban, mert a gyávaságunkkal egy sor helyzetben hagytuk magunkat megalázni,
kihasználni, lerombolni, ami soha nem a másik felelőssége, hanem a miénk. Ez mindenki saját egyéni felelőssége.
Hogy mit teszek a lelkemmel és a testemmel, azért én felelek, nem az a szemét másik. Vagyis: hogyan lehet leütni azt a labdát, amit én nem dobok fel? Ha nem hagyom magam kihasználni? Amikor jönnek az első kicsi dolgok, és merem megmondani, hogy nekem ez nem jó?
És a másik, aki őszinte reakciót kapott tőlem, higgyék el, ha még időt is adok neki, meglepő, de őszinte lesz, és...
nem történik semmi. Semmi tragédia és háborús konfliktus.
Felelősségvállaláskor elengedhetetlen az időhatárok lefektetése, a keretek felismerése...
Bizonyos dolgok kimondása fájdalommal jár. Iszonyú fájdalommal. Ezt a fájdalmat sokan igyekeznek elkerülni."

Dr Csernus Imre - pszichiáter

1966-ban született a vajdasági Verbászon. Tízéves volt, mikor nagyapja meghalt, ekkor elhatározta, hogy papnak áll, de évekkel később meggondolta magát. Az érettségi után Budapestre került egyetemre, ahol a sikerélmények mellett rengeteg kudarc és csalódás is érte. Szülész-nőgyógyász szeretett volna lenni, de az élet inkább a pszichiátria irányába sodorta. Felfedezte, hogy nagyon közel tud kerülni emberekhez azzal, hogy olyan kérdésekkel szembesíti őket, amelyekre még maguk sem gondoltak. Rájött, hogy ezt a képességét érdemes kamatoztatni, így lett végül pszichiáter.

Nem olyan rég megemlítettem valahol, hogy a legnehezebb a bennünk lakozó állatot legyőzni. Ez játszmák sorozatát, háborúkat, felülkerekedéseket eredményez. Ennek következtében az ember elveszíti emberi mivoltát, és önmagával, feleségével, párkapcsolatával, a gyermekeivel szemben egyre fokozódó erőszakot tesz. Ennek következtében kialakul az önvád, a lelkiismeretfurdalás, majd a feszültség, depresszív hangulat, pánik rosszullét, önértékelési zavarok, részleges jövőkép. "Mit csinálok én azokkal, akiket legjobban szeretek, miért teszem én ezt?"
A kilátástalanság, amelyet valójában az ember önmagának okoz. Ezzel szembenézni nagyon nehéz és fájdalmas feladat. Én valójában asszisztálok a különböző szempontok meglátását illetően. Dönteni mindig Ön fog, nem én. Ön fogja valójában megtanulni a mérlegelést, a másképp döntést és ezáltal felépíteni az önbizalmát, ami a mai világunkban elengedhetetlen a sikeres működéshez, mint ember, mint társ, mint szülő, mint gyerek, mint barát.
A felismeréssel nem szűnik meg krízis, mivel nem elérni nehéz valamit, hanem megtartani, majd ezt napról-napra megtenni.
Teljesen mindegy, hogy az elégedetlenség, a feszültség kompenzálása alkohollal, gyógyszerrel, droggal, munkába való meneküléssel, játékkal, támaszkodással történik, valójában a realitástól való menekülésről szól a sztorija.
Ön dönt, én asszisztálok.

http://www.bhc.hu/orvos-csernus-imre/

Csernus doktor - A párkapcsolatok iskolája

A kötet az immár hatéves Mesterkurzus rendhagyó előadássorozatának szerkesztett, kibővített anyagát foglalja egybe. A Párkapcsolatok iskolájában hazánk legismertebb, legkiválóbb szakemberei osztották meg gondolataikat szerelemről és házasságról, féltékenységről és hűtlenségről, alkalmazkodásról, hazugságról, konfliktusokról és szexről. A kérdés, amely a kurzust életre hívta: vajon mi a baj manapság a párkapcsolatokkal? Miért olyan rettenetesen nehéz valódi társra találni? Miként lehetséges, hogy éppen abban a korban, amelyben minden a kommunikációról szól, egyre kevésbé értjük egymást? Hová tart ez a folyamat? Valóban nincs más választásunk, mint hogy újabb és újabb kérészéletű kapcsolatokba meneküljünk, vagy hogy megkeseredett hétköznapok várjanak ránk egy idegenné vált ember oldalán? A könyv tíz neves szerzője úgy véli, dönthetünk másképpen is. Igaz, az általuk javasolt út nagy elszántságot, akaraterőt, szeretetet és rengeteg munkát követel � de járható, és megéri az erőfeszítést.

Csernus doktor - Ki nevel a végén?

"Hosszú évek óta foglalkozom mind a szülőkkel, mind a gyerekeikkel. Drog-, alkohol-, játékszenvedély-, gyógyszerfüggőséggel és más nyomorokkal, amelyekben a gyerekek vannak és lesznek érintve. Azt hiszem, rég eljött az ideje, hogy kinyissuk a szemünket." Mivel kell ma szembenéznie annak, aki gyereket vállal és nevel? Dr. Csernus Imre szerint elsősorban önmagával. Hiszen csak ezután birkózhat meg a világ démonaival, kábítószerrel, erőszakkal, szexualitással, bűnnel és bűnhődéssel. "Ki nevel a végén? Neveljük egymást a sok tudatlanságunkkal, félelmeinkkel, erényeinkkel és hibáinkkal: a gyerekek a felnőtteket, mi őket, a világ mindannyiunkat. A változás nagy fájdalommal jár, egyesek nem is fogják ezt bevállalni, ezzel sincsen gond. Mivel tőlük is sokat tanulhatunk." A gyereknevelés kapcsán a szerző ezúttal is olyan kérdésekkel szembesíti olvasóit, amelyeket a legtöbben nem tudnak vagy nem mernek feltenni maguknak. Pedig a jövőnk forog kockán.

Végy egy deci kólát, tégy hozzá ugyanennyi borecetet, ízesítsd sóval és borssal! Az eredmény? Egy kolának kinéző, és minden valószínűség szerint borzalmas ízű katyvasz.

- Pont ilyen az a család is, amelyikben nem működik minden rendesen. Akkor mi a jobb? Ha a gyerek vizet iszik, vagy ezt a kólának látszó folyadékot, amelynek elméletileg kóla ízűnek kell lennie? - tette fel a költői kérdést új könyve, a „Ki nevel a végén?" családias hangú sajtótájékoztatóján dr. Csernus Imre. A válasz egyértelmű. Az ő sikere pedig pont ebben rejlik: úgy magyaráz, hogy mindenki megérti a kétkezi munkástól a többdiplomás egyetemi tanárig.

- Segítő vagyok, és teljesen mindegy, hogy milyen technikát használok, a személyiségemmel változtatok. Amíg nincs meg bennem a belső nyugalom és a béke, addig nem tudok segíteni - vallja a szerző szóban, és ezt olvashatjuk új könyve, a „Ki nevel a végén?" utolsó soraiban is. „Sokan vagyunk segítők. Ezért vagyunk: eszközök, amelyeket használhat az útját kereső ember. De nem kötelező. Itt kezdődik az önnevelés. Csak akkor lehet másokat nevelni, ha először magunkat tanítjuk önismeretre."

A „Ki nevel a végén?" egyszer már megjelent, most a kibővített változatot tarthatja kezében az olvasó. Ahogy a könyv címéből is egyértelműen kiderül a szerző a nevelés kérdéskörét feszegeti a maga szókimondó stílusában. A nyolc fejezeten keresztül a hiteles szülői mintától a váláson vagy például az erőszakon át egészen a bűn és a bűnhődés témaköréig jutunk el. Hogy ne egyoldalú „megmondásról" legyen szó, a leírtakat a könyvben egy „átlagosnál is átlagosabb körülmények között élő" szülő, egy általános iskolai tanító, egy tizennyolc éves gyerek, és a szerkesztő kommentálja.

Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint elolvasni, átgondolni, és cselekedni - a legjobb belátásunk szerint. Elsősorban azért, hogy változtassunk egy olyan társadalmon, ahol a megoldatlan problémák és konfliktusok testi és lelki betegségben szenvedő emberek, depressziósok, öngyilkosságra hajlamosok, vagy éppen alkoholisták ezreit termelik ki.

Csernus Imre szerint a mai gyerekeket a legjobban világos ajánlatokkal és előre lefektetett szabályokkal lehet nevelni, rájuk nyomva a döntéseik felelősségét. A könyvben megfogalmazott gondolatok a szerző ajánlata a mi számunkra. Mi döntünk, hogyan tovább.

Dr. Csernus bevallotta: ő is volt 'kis ...'

"A bevállalja egy szlogen, ami arról szól, hogy az ember felvállalja-e az érzéseit, tetteit önmaga felé vagy hárítja" - jegyezte meg a tévédoktor az immáron szállóigévé vált "Bevállalja: igen vagy nem?" kérdés kapcsán.

Mint elmondta, a műsorába jelentkező emberek saját döntésük után ülnek le vele beszélgetni, ő senkit sem "cibál" be. Elképzelhetőnek tartja, hogy néhányan exhibicionizmusból keresik fel, de hangsúlyozta, a tévés szereplés mindenkinek egyéni döntése. Nem képzeli magát istennek, így nem ítélkezik betegei felett, csak ajánlatokat tesz, melyekkel ki-ki élhet, belátása szerint.

Mint elmondta, nem ő rombolja le kliensei védekezési mechanizmusait, hanem ők maguk, ennélfogva az újjáépítés is mindenkinek a saját ügye. Úgy gondolja, hogy a módszere kapcsán kritikaként felrótt agresszivitás nem az egyedüli üdvözítő metódus: "nagyon félős embernél például teljesen felesleges agresszív hangot megütni". A reklámbevétel kontra műsor felvetés kapcsán így vallott: "Az, aki nem használja ennek a világnak az eszközeit, nem tudja eljuttatni az információkat az emberekhez. Mindig azzal szükséges főzni, ami van." Nem gondolja továbbá, hogy a műsor létjogosultságát ő döntené el, szerinte egyértelműen a nézők kezében van: ha nem néznék, megszűnne a műsor.

Szakmázás

Egy fórumozó azt firtatta, hogy milyen hozzáférhető tényekre alapozzák a róla publikálók, hogy szakmájában kiemelkedő tekintély. Dr. Csernus szerint a kijelentés azon alapul, hogy az általa kezelt emberek fele a többéves utánkövetéses vizsgálatok szerint megváltoztatta az életét.

Az internetfüggőséget ugyanolyan menekülési útvonalnak tartja, mint bármely más függőséget: "A netfüggő ember ugyanúgy nem mer szembenézni azzal a világgal, ami körülötte van, mint aki a piába bólint" - mondta.

Személyes

A hirtelen jött ismertség leszűkítette a doki intim zónáját: ma már nem tudja kitenni úgy a lábát az utcára, hogy ne ismerjék fel. Csernus ugyanakkor úgy véli, megfelelően tudja kezelni a népszerűséggel járó helyzetet.

A műsorvezető a hiteles embereket kedveli, s ha tanácsra van szüksége, őket és barátait keresi fel. Elárulta továbbá, hogy ő is szokott játszmázni, de nem ok nélkül: aki játszmázik vele, játszmázást kap cserébe.

A három legfontosabb értéknek a boldogságot, az őszinteséget és az emberi tartást véli. "Régebben sok mindentől féltem, korai haláltól, elbutulástól, magánytól, de menet közben rájöttem, amíg ezek nincsenek, miért féljek tőlük?" - tárulkozott ki a lélekgyógyász.

"Tisztelt Csernus úr! Ön volt már életében kis pöcs?" - szögezték váratlanul a kérdést a tévédoktornak.
"Persze, hogy voltam kis pöcs. Honnan tudnám felismerni másokban, ha én nem éltem volna át a kis pöcs nyomorát?" - válaszolta a doki.

http://velvet.hu/celeb/csernus0603

A NÖ

"Ez a könyv, a NŐ-ről szól, aki a férfiak imádatának a tárgya, az örök és megfoghatatlan csoda, amelyet már sokan leírtak és megfogalmaztak. Én meg arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan lesz valakiből jó Nő! Nehéz téma, de ahogy megfigyeltem, ez mindkét nemet egyformán izgatja."

Mitől nő egy nő? És vajon mitől jó nő? Hogyan képes egy nő - vagy akár egy férfi - megélni saját nemiségét? Tud-e jó példával szolgálni gyermekeinek? Tudja-e jól érezni magát a saját bőrében? És tesz-e valamit azért, hogy jobb legyen?

Ha Ön elég erős, hogy feltegye magának ezeket a kérdéseket, lapozzon bele Dr. Csernus Imre legújabb könyvébe! Bátraké a szerencse...

A FÈRFI

http://www.168ora.hu/kozvetlenkapcsolat/mentsuk-meg-a-ferfiakat-39259.html

"Annyit már most nyugodtan elmondhatok, hogy akárcsak A nő című könyvnél - amely alapjában véve nem csupán a nőről szólt -, menet közben már itt is tudtam, láttam, hogy ez a könyv sem tisztán csak a férfiról fog szólni. Szerettem volna sok mindent beletenni a férfiasság kérdéséről, a bűntudat megoldásának az elkezdéséről, a gyászról, halálról, búcsúról, elengedésről, virágokról, önmagamról. Tényleg sok mindent. Válaszokat egy sor kérdésre. Felvetéseket a pasikkal kapcsolatosan. Hogy például "miért élt a párom nyolc hónapig egy másik csajjal párhuzamos életet mellettem, miközben azt bizonygatta, hogy mennyire szerelmes belém?" A minap kaptam egy ilyen e-mailt! Épp karácsonykor robbant szét a dolog... Amikor ez a könyv készült, körbetelefonáltam egy csomó pasit, akit ismerek. A tinédzserektől kezdve az ötvenesekig valamennyiüknek ugyanazt a kérdést tettem fel: mitől érzik magukat férfinak. A kérdésre, hogy mitől érzik magukat férfinak, a pasik egy jelentős része azt felelte, hogy ezen ők még soha nem gondolkodtak, és ez a kérdés eléggé meglepetésszerűen érte őket... Holott a nők esetében az utóbbi öt-tíz év másról sem szólt, mint hogy definiálják, mi az, hogy nő... Úgy tűnik, ezek olyan dolgok, amelyekről a pasik általában nem beszélnek. Vagy csak nagyon felületesen. Magáról a férfilétről... Azért nem, mert "ez teljesen magától értetődő", hogy az illető férfi. Fel sem merül, hogy ezt bármi megkérdőjelezhetné..."