Boldogtalan kapcsolatok: döntés, felelősség, gyávaság

"Szerelem? Nehéz definiálni, meg sem próbálom. Inkább arról beszélnék, ami a szerelem következtében az emberekben kialakul: a kölcsönös belső tűz. Ilyenkor szinte szikrázik az ember szeme. Aztán telik-múlik az idő, és ez a szikra, ez a tűz szépen lassan kialszik. Miért? Miért szűnik meg a szerelem? Ezen magam is sokat gondolkodtam. Egy régi párkapcsolatom idején - ezt a mai fejemmel nem is nevezném párkapcsolatnak - elkezdtem töprengeni azon, hogy mit is jelentenek a hétköznapokban bizonyos szavak. Egyre inkább rá kellett döbbennem arra, hogy használok egyes szavakat, de nem tudom, mit jelentenek.
Gyakran hallom például nők szájából, amikor a partnerükről beszélnek, hogy olyan jó ember, s ez az érzés a hétköznapi életben igen érdekesen nyilvánul meg, olyan szavakat szül, mint apus, papus, stb. És ha egy kicsit lehetek cinikus, akkor tegyünk egy "c"-t a papus szóba: papucs lesz belőle - ebből a jó emberből. Tehát az a kérdés, hogy miért szűnik meg a szerelem? Arra jöttem rá, hogy azért, mert meszűnik a kölcsönös tisztelet egymás iránt.
Képzeljük el a szerelmet! Meglátok valakit, fel tudok rá nézni, vonzódom hozzá. Amikor rá gondolok, belső remegés, vibrálás fut végig rajtam. És ez kölcsönös. Ilyenkor azonban nagyon sok mindent nem látok meg a másikban. Miért nem?
Mert az érzések egy idő után kizárják az objektív meglátás lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy amikor két ember találkozik és vonzódik egymáshoz, elfelejtik, hogy a másik is emberből van, húsból és vérből, pozitív és negatív tulajdonságokkal egyaránt. És az ember kicsit vakká válik a negatívumokra.
Szeretem őt, úgy, ahogy van - ezt szokták nekem mondani, amikor a bajban felkeresnek, és arra kérem az illető hölgyet, hogy fogalmazza meg, mit szeret a párjában. Nem elgondolkodtató ez? Ha valaki együtt él tíz-húsz évet valakivel, ez nem éppen elegendő ahhoz, hogy konkrétan megfogalmazhassa, miért vonzódik a másikhoz, hogy mi az, ami a másikban vonzó? Hogy miért szereti a másikat? Nézzük meg ezt úgy, ahogy van. Amikor azt kérem, hogy mondjon nekem néhány olyan tulajdonságot, amit nem tud tisztelni a férjében, akkor elkezdi sorolni... Két percen belül egy hatalmas ellentmondás. Szeretem úgy, ahogy van, de ezért és ezért nem tudom tisztelni. Akkor ez most micsoda? Ez a támaszkodás. Ma a párkapcsolatok jelentős része nem a kölcsönös kiegyensúlyozottságon alapul,
hanem az egymásra támaszkodáson. Nem egymásért élnek a kapcsolatokban, hanem egymás mellett.
Holott egymás mellett a jó és rossz szomszédok élnek - alapesetben. Egymással? Az más. Társas magány.
Ahogy ide, az előadásra bejöttem, néhány emberre ránéztem, és azt láttam - azt gondolom -, hogy hiányzik belőlük a
büszkeség. Nem érzem azt, hogy erő sugárzott volna belőlük. Inkább a bizonytalanságot, a félelmet éreztem sugározni. Hogy pontosabban fejezzem ki magam, azt éreztem, hogy a szemük halott, illetve félig halott. Tudom, hogy ez durván hangzik. Ez akkor következik be, amikor a félelmeink sokkal erősebbé válnak, mint mi, és ezt hagyjuk,
és nem merünk vele szembenézni. Miért nem?
Visszatérnék a tisztelethez, vagyis annak megszűnéséhez. Ahogy a kapcsolatban telnek a napok, a hónapok, az évek, egyre inkább rácsodálkozom a másikra. A koszos zoknijára, a pontatlanságaira és egyéb emberi dolgaira.
A pozitív dolgainak nagyon örülök, a negatívakat pedig elkezdem lenyelni. Elkezdem mentegetni - biztosan nem úgy gondolja, biztosan nem úgy érzi, biztosan nem úgy van...
A párkapcsolatokat illetően fontos elmondanom - remélem, mindenki tudja -, hogy nem az ellentétek vonzzák egy-
mást, hanem a hasonlóságok. Például, ha én bizonytalan vagyok, akkor egy másik bizonytalant fogok magamhoz vonzani. Mert én csak erősnek látszom, és a másik is ugyanilyen. Ez itt a nagy baj. Bizonytalan vagyok, és ez nem látszik. De miért is nem beszélgetünk egymással őszintén? Nagyon fontos kérdés, mert a boldogsághoz szükséges a kölcsönösség. Ha nincs meg a kölcsönösség mindenben, akkor baj van. Ha a szexualitásban, a kézen fogva sétálásban megvan, a beszélgetésben miért nincs? Azért, mert ahhoz, hogy a másikkal őszintén tudjak beszélgetni,
magammal is őszintén kellene tudjak beszélgetni. Hangosan! Hogy magammal is őszintén tudjak beszélgetni, ahhoz az kell, hogy tisztában legyek azzal, hogy magam is emberből vagyok, húsból és vérből, pozitív és negatív tulajdonságokkal. Valószínűleg mindenki tapasztalja, hogy álszent világban élünk. Álszent mondatokat használunk, álszent mintákat mutatunk, álszentek a kapcsolataink, stb. Nézzünk meg egy ilyen álszent kijelentést. Mostanában
figyeltem fel rá, eddig észre sem vettem. "Halottról vagy jót, vagy semmit!" Már bocsánat! Miért is csak jót? Misztifikáljam az elhunyt tulajdonságait? Hazudjak? És ugyanez működik a párkapcsolatban is. A társról vagy jót,
vagy semmit? Ez azért baj, mert az elfojtott érzelmek és indulatok csak mélyítik a szakadékot a két ember között.
Mert a feszültség fokozódik, és sok kicsi sokra megy! Ha én gyáva vagyok kimondani dolgokat saját magamnak, akkor egy másik gyávát vonzok magamhoz. Már régóta gondolkodom azon, hogy mitől is lettem én gyáva, merthogy
bizonyos helyzetekben én magam is az vagyok. Ezzel nincs semmi gond, mindenki az. De ki merjük-e mondani? Ez a
kérdés. És bizony megalkuvók, befolyásolhatók, kifogást keresők - gyávák vagyunk mindannyian.
A kiegyensúlyozott párkapcsolat ismérve a kölcsönös őszinteség mellett, magából az őszinteségből adódóan, a kölcsönös odafigyelés, egymásra figyelés, vagyis az alkalmazkodás. Ám az alkalmazkodás nem egyenlő a megalkuvással. Megalkuvásról akkor beszélhetünk, amikor két bizonytalan ember között alakulnak ki a játszmák.
Gondoljunk csak bele. Ha én magammal jóban vagyok, szükség van a játszmákra? Ha ki merek mondani dolgokat,
és felelősséget vállalok, kellenek a játszmák? Ha odaállok a szavaim mögé, nem csinálok magamból hülyét, vállalom magam, akkor nem kell gyilkolnom a másikat, mert nincs rá szükségem, hogy gyilkoljam, hogy a másiktól állandó pozitív visszajelzést kapjak. Aki önmagával békében van, az tiszteletben tartja a másik szabadságát is akár, ez pedig egyenlő a másik elfogadásával. Az elfogadásban irgalmatlan nagy erő van. Ezt én orvosként tapasztaltam meg, amikor nem fogadtam el, hogy mások mentek egyenesen a pokol felé, és meg mindenáron meg akartam menteni őket. Mindenáron! Csak éppen el nem fogadtam őket.
Gondolkodtam azon is, hogy ami párkapcsolatnak látszik, de nem az, azt hogyan lehetne nevezni. Merthogy a párkapcsolat a felnőtteknek járó dolgok egyike, de mi van azokkal, akik érzelmileg nem nőttek fel? Semmi. Nem jár nekik a párkapcsolat sem. Nem jár! Ebből csak egymásra támaszkodás lehet, az pedig nem párkapcsolat.
Sokszor azt érzem, mintha szándékosan el akarnánk felejteni, hogy az élet, amit itt a földön töltünk, limitálva van.
Limitálva úgy hatvan-hetven évre. Ez nem sok. Hetven év az durván huszonötezer nap. Érzelmileg felnőni azt is jelenti, hogy ha például ránézek valakire, akkor ki merem mondani a magam számára, hogy hiába gyönyörű a lelke, mint nőre nem tudok rá fölnézni, mert nekem az kevés, ahogy ő a testéhez viszonyul. Vagy éppen fordítva. A teste gyönyörű, de előszeretettel és gyakran használja az érzelmi manipuláció széles tárházát. Játszmázik. A játszmázás háború, a háborúban pedig gyilkoljuk egymást. Ha gyilkolom a másikat, akkor nincs béke és harmónia, nincs építkezés. Háborúban nincs építkezés. Háborúból az ember menekül, olyan helyre, ahol béke van, ahol építkezni lehet, ahol élni lehet. Legyen az illető egzisztenciálisan akár szegény, akár tehetős, valójában mindkét esetben mindegyikük szegény. Vannak a gazdag szegények és a szegény szegények. A közös nevező a szegénység.
Ez a szegénység a párkapcsolati szegénység azt jelenti, hogy ezért két ember megdolgozott. Mert amikor egy kicsit fájt valami, akkor nem merték kimondani azt a picit. El lett mismásolva, hogy majd megoldódik.
Támaszkodás során a belső bizonytalanság és a félelem fokozódik. Ezt mindannyian érezzük. Amikor egy-egy előadáson kihívok magam mellé valakit, hogy beszéljen magáról, hogy felmérjem, hogyan tud adott helyzetben konfrontálódni a félelmeivel, sok esetben tapasztalom, hogy engem akar legyőzni. Én ezzel az arccal merek kiállni, hogy van ilyen. Mindannyiunknak megvan a maga arca. Aki az én arcomban magára ismer, az azt mondja, távozz tőlem sátán...!
Kimondani azt, hogy én boldogtalan vagyok, az iszonyú fájdalommal fog járni. Kimondani azt, hogy azért vagyok boldogtalan, mert hagytam magam, még jobban fog fájni. Mert felmerül, hogy miért hagytam magam?
Elpocsékolt idő, amit így éltem? Milyen mintát mutattam a gyerekeimnek? Ugye tudja mindenki, aki ebben a társas
magányban él, hogy ezt a boldogtalanságot végig fogja nézni a gyermekei szemében is, ha felnőnek. Remélem, hogy tudják... Mert milyen férfi és milyen női mintát mutathat így az ember? Sugárzót? Nem. Keserűt. Éppen ezért ne csodálkozzanak a hazug párkapcsolatban élők, ha a fiaik, amikor harmincéves korukra elérnek valamit, majd csajoznak jobbra-balra, a lányaik pedig ott állnak szingliként. Ez valaminek az okozata.

Érzelmileg felnőni felelősségvállalást jelent az adott helyzetben jelentkező pozitív és negatív érzéseimért egyaránt,
amit önmagam felé hangosan ki merek ejteni a számon.
Amikor ki merem mondani, hogy igen, gyáva vagyok. Itt kezdődik el az, amikor kezdünk megállni a saját lábunkon.
Igaz, hogy kicsit még lenn a pokolban, mert a gyávaságunkkal egy sor helyzetben hagytuk magunkat megalázni,
kihasználni, lerombolni, ami soha nem a másik felelőssége, hanem a miénk. Ez mindenki saját egyéni felelőssége.
Hogy mit teszek a lelkemmel és a testemmel, azért én felelek, nem az a szemét másik. Vagyis: hogyan lehet leütni azt a labdát, amit én nem dobok fel? Ha nem hagyom magam kihasználni? Amikor jönnek az első kicsi dolgok, és merem megmondani, hogy nekem ez nem jó?
És a másik, aki őszinte reakciót kapott tőlem, higgyék el, ha még időt is adok neki, meglepő, de őszinte lesz, és...
nem történik semmi. Semmi tragédia és háborús konfliktus.
Felelősségvállaláskor elengedhetetlen az időhatárok lefektetése, a keretek felismerése...
Bizonyos dolgok kimondása fájdalommal jár. Iszonyú fájdalommal. Ezt a fájdalmat sokan igyekeznek elkerülni."